Tudományos

Ízlés dolga: az ízlés fogalma és története

Minek köszönhette az ízlés a XVIII. századi sikerét?

Az ízlés fogalmának fontos eleme az, ami a XVIII. század egyik központi gondolata volt: a szabadság. A szabadság, amelyet már nem határoznak meg a rendi kötelékek. Az ember többé nem feltétlenül volt születésének a foglya, mint ahogyan korábban évszázadokon keresztül gondolták. Például azáltal, hogy ízlésre, műveltségre tesz szert, az egyén kiszabadulhat születése determinációjából. Az ízlés korabeli "sikerének" másik magyarázata, hogy közösséget teremt.

Akiknek hasonló ízlésük van, azok közösségben érzik magukat, s felismerik egymást az ízlésükről. Az ízlésben tehát benne foglaltatott az individuum és az ember maga választotta közösségének a felértékelődése. Mindez a XVII. század közepétől a XIX. század elejéig a társasági szalonok központi kérdésévé tette az ízlést, s nem találunk olyan filozófust, aki ne tette volna le a voksát az ízlés valamilyen megítélése, meghatározása, felfogása mellett. Hiszen az ízlés igen sok oldalról megközelíthető: volt, aki úgy gondolta, hogy az ízlés velünk születik, mások szerint tanulható. Abban az időszakban elég erős volt a konszenzus, hogy mik mértékadó vélemények a szépség, az illendőség megítélésében.

Ám ahogy egyre erősebben elterjedt a pluralizmus, úgy csökkent az ízlésnek ez a közösségteremtő, s ezáltal központi szerepe, s most inkább egy újabb állítás, nyugodtan mondjuk ki: közhely vált általánossá: az "ízlések és pofonok különbözők". Vagyis attól, hogy neked ilyen az ízlésed, s nekem olyan, még nagyon sok dologban egyetérthetünk. Így a filozófusok, a kulturális elit érdeklődésének a középpontjából kikerült az ízlés, s elfoglalta a helyét a minőségérzék. Ez a szó semlegesebb, mint az ízlés. Amíg az ízlés személyes, egyéni, addig a minőség általánosabb, s egyben egy elismerést is megfogalmaz, ugyanakkor zárójelbe teszi azt a szempontot, hogy egy adott műalkotás vagy jelenség megfelel-e az én személyes elvárásaimnak, vagy sem. Alois Riegl művészettörténész a XIX. század végén például nem kevesebbet állított, mint azt, hogy az volna a legjobb művészettörténész, akinek nem lenne személyes ízlése. Ez egy döbbenetes állítás, s ezzel a pozitivista utópista szemlélettel Riegl nemcsak a tudomány számára akart modellt állítani, hanem a művészetkedvelő embereknek is.

Ám annak ellenére, hogy csökkent a tudomány és a filozófia érdeklődése az ízlés fogalma iránt, máig a mindennapi élet egyik fontos eleme. Ha a moziból kijövet a mellettem sétáló embernek gyökeresen más véleménye van a látott filmről, mint nekem, akkor az fájdalmat kelt bennem, mert közösséget szeretnék teremteni a magam ízlésítéletének. Csakhogy ez az ízlésítélet ma már nem tudja magát filozófiailag körülbástyázni. Tagadhatatlanul van egyfajta elbizonytalanodás, ami sokszor odáig megy el, hogy azt sem tudjuk eldönteni, hogy amit látunk, művészet-e egyáltalán. Léteznek erre klasszikus karikaturisztikus példák, amikor egy modern képzőművészeti kiállításon az egyik látogató a konnektort is műalkotásnak tekinti. S ebben a karikatúrában van is igazság, hiszen a modern művészet gyakran él a meghökkentés eszközeivel, s ugyanakkor el kell fogadnunk, hogy a műalkotás körét nem a konvenció határozza meg, tehát nem biztos, hogy a műalkotás ma is ugyanaz, mint amit egy-két évszázaddal korábban annak tekintettek. A tárgyi világ egész köre beépülhet a művészetbe, s műalkotássá válhat, bizonyos feltételek között. E feltételeknek a felismerése azonban nehézségekkel jár, s ez már sokkal inkább fogalmi, semmint ízlésbeli probléma. Amíg az ízlés uralkodik, addig annak a felismerése, hogy mi műalkotás és mi nem, nem kétséges. Heinrich Wölfflin szerint nem akármi lehet művészet minden korszakban. Ebben a tulajdonképpen banális mondatban nagyon sok igazság van, hiszen sok olyan műalkotást ismerünk, amit ma már annak tartunk, de ötven-száz évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy befogadja a művészet világa. A híres provokatív példa erre az egyik művészeti kiállításra beküldött vizelőcsésze esete, amely az úgynevezett talált tárgyak végtelen sorát indította el, s amely törekvés aztán a pop-art idejében futott be nagy művészeti karriert.

Az előadásában hogyan szemlélteti majd az ízlést és annak változásait?

Egy történetet szeretnék elmesélni: az ízlését. Amiről azt hinnénk, hogy mindig is létezett, pedig ez nem így van! Maga a szó az ízlelésből származik, majdnem minden európai nyelvben szoros összefüggés van az ízlelés érzéke és az ízlés között. S több olyan példa is van, mint az angol taste, vagy a német Geschmack, a francia gout, a spanyol-olasz gusto stb., amikor a két fogalomra egyazon szóalakot használnak. Az ízlés történetének, változásának a szemléltetésére rendelkezésre álló végtelen számú példából én egyet választottam: hogyan látták az emberek a Belvederei Apollón szobrot a XVIII. században, s miként tekintettek erre az antik műalkotásra a XIX. század elején. Itt jól tetten érhető egy erős ízlésváltozás, ízlésfordulat. Az első nagy művészettörténész, J. J. Winckelmann még ódát zengett erről a szoborról a XVIII. században, s úgy érezte, hogy ennél tökéletesebbet, szebbet nem lehet alkotni. Alig telt el két generációnyi idő, 1820-ban Hegel az esztétikájában már arról beszélt, hogy egy angol utazó, amikor meglátja a szobrot, mérhetetlen csalódásában azt mondja: hiszen ez nem más, mint egy színpadias piperkőc. Mi történhetett néhány évtized alatt, hogy a szépség tökéletességéből, a fiatal férfi mintaképéből, a legcsodálatosabból, amit ember alkothatott, vagyis az előző század értékítéletéből a következő generációk számára csak színpadias piperkőc maradt? Ezt szeretném bemutatni az előadásban. S azt, hogy mára ez a két szélsőséges vélemény helyrebillent. Már nem tartjuk ezt a szobrot a művészet csúcsának, csak egy görög bronz eredeti jó minőségű márvány másolatának. De talán már teátrális pojácának sem gondoljuk. Azt tartjuk, hogy ez egy szép emléke annak a furcsa római kultúrának, amely művészeti vélekedésében a görögöt tekintette mintaadónak, s ezért szakmányban készítette a görög művekről a márványmásolatokat. A dolog megértéséhez tudnunk kell, hogy a XVIII. századi embereknek még sejtésük sem lehetett arról, hogy ezek a szobrok nem eredetiek, hanem másolatok, nyilván ennek a felismerése is kellett a XIX. század "fanyalgásához".

Keresés a blogban

Ki olvas minket?

Oldalainkat 41 vendég és 0 tag böngészi